Tarr Béla (1955-2026)
Nem lehetett volna ennél szebben, mint Krasznahorkai csúcsra érkezésekor, amikor a Nobelnek köszönhetően a világ – minden nyomorúságával és annak ellenére – átkrasznahorkaisodott, megteltek a kirakatok, az éjjeli szekrények, a Facebook feedek és amennyire csak a figyelemzavarunkban garázdálkodó gazdálkodás engedi, a képzeletünket, gondolatvilágunkat kitöltötte Krasznahorkai, vele együtt pedig szükségszerűen Tarr. Ráadásul ez a rettenthetetlen havazás is megérkezett, amely békés, de mindent uraló határozottságával kiemelte a konfekciószínekből, magára formálta a világot, ahogy csak a legnagyobbak, így Tarr filmjei képesek, szóval nem lehetett volna ennek a rettenetes, elkerülhetetlen borzalomnak szebben megtörténnie, hogy itthagy bennünket Tarr Béla.
A Friss Hús sem lenne Tarr nélkül; nem lenne az állhatatosság, ahogyan a filmek mindennek ellenére elkészülnek, nem létezne (vagy nem így létezne) a figyelem, ahogy Ladányi Jancsó vizsgálja a lelkiállapotokat (csak hogy egy közvetlen tanítványt említsünk), nem létezne (vagy nem így) a világot és magunkat felfedező bolyongás, ami mondjuk Zseni Márton filmjében mutatta meg magát, és persze nem létezne még a Terepszemle sem (így), amely kihívások elé próbálja állítani a filmkészítői attitűdöt, amely bár olyan kérlelhetetlen, mint most ez a hóesés, annak elébe is bátran odaáll, hogy megkérdőjelezze saját magát.
Mindannyian rengeteget tanultunk Tarr Bélától: a képről, a színekről (és azok hiányáról), az idő abszolút és viszonylagos mivoltáról, és persze a méltóságról, mégis a legtöbb, amit kaptunk tőle, az a figyelem iskolája, amelyet a hasonlóan szelíd kérlelhetetlen Simone Weil fogalmazott meg, majd Pilinszky Jánoson keresztül áramlott be a magyar kultúra erezetébe. Ha iskolázott a figyelmed, egyszerűen nem tudsz elmenni bizonyos dolgok mellett.
Ha a Sátántangó megiskolázta a figyelmed, nem tudsz többé közönyösen nézni a kombínón a nincstelenekre, nem tudsz eltekinteni a sáros táj felett, nem hagy érzéketlenül a tehenek mozgása. Mikor először láttam, valamelyik március végén, a vetítés alatt kizöldültek a fák. Aztán hetekig nem tudtam más filmet nézni, elviselhetetlenül hamis volt minden, miközben mindennél érdekesebbé vált a valóság, amivel a Sátántangó feltöltötte az általam észlelt világot.
Az iskolázott figyelemmel nem lehet mély megértés és empátia nélkül filmet sem nézni – azt hiszem, mi a Friss Húsnál ezt szeretnénk leginkább továbbadni. Személyes élményből így nem sok jutott: a legszebb az volt, amikor a születésnapján gyerekeimmel odaléptünk hozzá az utcán, hogy spontán felköszöntsük, és elkönnyezte magát, ahogy csak ő tudta.
Nagy kár, hogy túlgondoltam, latolgattam, hímeztem-hámoztam és így a Friss Húson nem csináltuk meg azt a közös programot vele, amit terveztem. Meg kellett volna – ezek a feltételes módok azok, amelyek az ő életművéből teljes mértékben hiányoztak.
Amikor ezt írom, már a Tarr Béla halála utáni első éjszaka van: napközben havazott, így megkaptuk a fehéret, az éjszakával pedig a feketét, hogy a filmjeibe költözhessünk.
Mindent köszönünk, a Friss Hús, a filmesek, a nézők, az emberek.
Deák Dániel