Sikerrel szerepeltél a Friss Húson, A világ eredete című nagyjátékfilmterved pedig az idei BDFF-en nyert díjat. Hogy látod, milyen lehetőségei vannak itthon egy pályakezdő filmesnek, mennyire működőképes alternatíva például a független filmkészítés?

Nehéz kérdés, én Berlin és Budapest között ingázok, de többet vagyok Berlinben, így az ottani viszonyokat jobban ismerem. Úgy látom, hogy azért itthon is készülnek függetlenfilmek, bár egyelőre nem túl sok. Nem tudom, hányszor lehet nekimenni úgy a filmkészítésnek, hogy baráti szívességek segítségével, pénz nélkül csinálja az ember. Kisjátékfilmeknél ez még csak-csak kivitelezhető, de egy egész estésnél már nehezebb. Azért szerencsére elkészült nemrég a Melegvizek országa, de Kárpáti György Mór és Reisz Gábor is állami támogatás nélkül dolgoznak/dolgoztak a legutóbbi nagyjátékfilmjeiken. Elképzelhetőnek tartom, hogy most egy ilyen korszak elé nézünk és egyre több költségvetés nélküli film készülhet itthon is. Ennek az egyik előnye, hogy szabadon lehet alkotni, még ha az anyagi keretek egyébként korlátoznak is.

Németországban van egy kiépült függetlenfilmes szcéna?

Nagy különbség, hogy Németországban nem egyablakos a támogatási rendszer, így több helyen is lehet kopogtatni, ha esetleg az egyik filmalap nem támogatja az adott tervet. Ott sem egyszerű, de több helyről össze lehet kalapozni a költségvetést. Egyébként vannak német alkotók, akik a regionális és állami támogatások nélkül dolgoznak, barátokkal forgatnak filmeket. Magyarországon mintha most indulna el egy újabb függetlenfilmes hullám, a németeknél ez a szcéna már régóta jelen van és termékeny is.

Ha a legutóbbi két rövidfilmed nézzük, elég világosan kirajzolódni látszik az alkotói hitvallásod: aktuális politikai-közéleti témákat találsz, amiket aztán szembesítő erejű, provokatív kérdésfeltevésekkel viszel filmre. Mikor merült fel benned, hogy ilyen filmeket szeretnél készíteni?

A 2016-ban tetőző menekültválság, illetve az azt megelőző, Párizsban elkövetett merényletek voltak az alapélmények. Elkezdett zavarni, hogy nem nagyon készülnek filmek az Európát elérő menekülthullámról. Amikor először olvastam a hírekben, hogy épül a kerítés Magyarország déli határán, el sem akartam hinni, azt hittem, ez valami rossz vicc. Számomra ez egy történelmi pillanat volt és nem tudtam senkiről, aki erre akkoriban filmes eszközökkel reflektált volna. Ekkor jöttem rá, hogy fontos foglalkozni aktuális társadalmi kérdésekkel. Úgy éreztem, hogy akkor ott valaminek vége lett Európában. Filmkészítőként muszáj volt reflektálnom erre. Persze az is egy érthető hozzáállás, ha egy alkotó inkább el akar távolodni a nyomasztó valóságtól és egy szebb világba menekül a filmkészítés által. Én most egyelőre inkább beleállok ilyen kérdésekbe, ameddig bírom, provokatív szándékkal is akár. 

Szerinted ez az igény akkor is kialakult volna benned, ha Magyarországon maradsz?

Könnyen lehet, hogy nem. Egyfelől elképzelhető, hogy inkább frusztrált volna, ami történik, másrészt az is megeshet, hogy belülről nehezebben észleltem volna bizonyos jelenségeket és nem tudtam volna filmes eszközökkel reflektálni rájuk.

Vilmányi Benett a Minden rendben c. rövidfilmben

A Minden rendben-t és a Pannónia dicséretét összeköti ez a társadalomkritikus alapállás, amely az előbbiben líraibb köntösben, utóbbiban pedig a szatíra eszközeivel jelenik meg. Szervesen kapcsolódik egymáshoz a két film?

Soktényezős a képlet. Amikor az ELTE-re jártam filmszakra, Pálos György kurzusa keretében készítettünk rövidfilmeket, gyakorlatilag amatőr körülmények között. Mind a négy ott elkészült kisfilmem a szatirikus-humoros vonalat képviselte, és alapvetően egész jól működtek, bár ezeket azért inkább a lelkesedés tartotta össze, mint a profizmus. Mindenesetre örültem, hogy a szaktársaimnál betalált a humoruk. A DFFB-n készített első vizsgafilmem is szatirikus hangvételű volt, de akkor már elkezdték mondogatni a tanáraim, hogy vicces filmet csinálni milyen nehéz, és hogy legyek ezzel óvatos. Bár eleve jellemző a világlátásomra a humor, azért az akadémián is próbálkoztam más műfajú filmekkel a líraibb drámától kezdve a thrillerig. Ekkor már azt hittem, hogy lezártam a “vicces filmes” szakaszt, de a más stílusú próbálkozásaimat nem igazán éreztem magaménak. Nem szégyelltem őket, de nem tudtam velük igazán azonosulni. Hiányzott az ironikus hang, és emiatt nehezebben is tudtam képviselni ezeket. Így a Pannónia dicséretével visszataláltam a szatírához.

Szintén közös a két filmben, hogy mindkettő főhőse, Márti és Alpár is kiábrándult figurák, akik mintha nem éreznék teljesen jól magukat a saját hazájukban. Mennyit tettél bele saját magadból ezekbe a karakterekbe, honnan ered az ő fásultságuk?

A kívülállóság elég sok karakteremnél visszaköszön. A világ eredete című nagyjátékfilmtervem figurái is outsiderek, és ez jellemző Mártira és Alpárra is. Talán mindez rokonítható a saját énképemmel. Próbálok hiteles lenni, akkor is, ha a főhős alapvetően távol áll tőlem, mint Alpár, a Minden rendben határvadásza. Ő egy számára ismeretlen helyre érkezik, aminek meg kell ismernie a szabályait és ahová be kell illeszkednie. Ezt az érzést én is jól ismerem, így ebből dolgoztam. Próbálom mindig megtalálni a karakterek személyiségében azt az elemet, amivel én is tudok azonosulni. Ez valószínűleg abból is fakad, hogy empatikusan állok hozzá ezekhez a hősökhöz, nem akarom felülről nézni őket, ebben pedig sokat segít, ha megtalálom a közös vonásokat köztük és köztem.

Mit gondolsz, ma Németországban elkészülhet állami támogatással egy az ottani viszonyokat kritizáló film?

Úgy gondolom, hogy igen, ott inkább más problémák vannak. Sok bevándorló hátterű fiatal jön Németországba, és például a DFFB-n is többen tanultunk úgy állami támogatással, hogy nem német származásúak vagyunk. Szóval sok külföldit megtanítanak erre a mesterségre, de aztán amikor pályázunk, azt a visszajelzést kapjuk, hogy a beadott terv nem elég német, keveset beszélnek benne németül, stb. Ambivalensnek érzem ezt a hozzáállást: az oktatás abszolút nyitott és befogadó, de aztán a rendszer elveszti ezeket az embereket, akik általában a saját nyelvükön, akár a saját országukban szeretnének filmet forgatni. És ez már az Inkubátor-program ottani megfelelőjének tekinthető, alacsony költségvetésű filmeket támogató pályázatra is jellemző. Lehetnének egy fokkal nyitottabbak, ha már azt megengedik, hogy külföldiként az állam pénzén tanulhassunk. Ráadásul szerintem minél diverzebb perspektívák vannak képviselve a mozivásznon, annál színesebb egy ország filmművészete. 

Furcsa, mert eközben az akadémián mintha pont az ellenkező irányba terelnének: készíts filmet a saját hazádban, válassz ottani témát és dolgozd fel kritikus szemlélettel.

Ameddig az iskola apparátusával dolgozol, addig más a helyzet. De ezeket én is csak mostanában puhatolom ki a német rendszerben. Azt viszont már tapasztaltam, hogy néha az a kritika tárgya, hogy nem vagyok elég német, aztán meg az, hogy nem vagyok elég kritikus a magyarokkal. Az új filmtervemre is érkezett már olyan visszajelzés, hogy nem egészen olyan a hangvétele, mint amire a döntnökök számítanak. Könnyű belecsúszni egy skatulyába, akár még az első nagyjátékfilmed előtt is.

Jelenet a Pannónia dicsérete c. rövidfilmből

Német operatőrrel és producerrel, német közegben dolgozol fel magyar témákat magyar alkotóként. Mit gondolsz, jó hatással van a kreatív energiákra és egy filmre a készítők kulturális sokszínűsége?

Ez mindig nagyon izgalmas felállás, de sok félreértés is adódhat, amik a kulturális különbségekből fakadnak. Amikor a Pannónia dicséretén dolgoztunk, sokat beszélgettünk Moritz Friese operatőrrel az alaphelyzetről, azaz hogy a magyar miniszterelnök egy iskolába látogat. Moritz folyamatosan kereste az okot, miért jön oda a kormányfő, kitüntetést kap az iskola vagy mi történik? Aztán rá kellett jönnöm, hogy ő ezt azért nem érti, mert Németországban ilyesmi, azaz hogy bármiféle ok nélkül megjelenik egy politikai küldöttség egy iskolában, nem történhet meg. Nálunk viszont ez egy ideje már zajlik, politikusok turnéznak oktatási intézményekben és pózolnak gyerekekkel… Nagyon érdekes tapasztalat, amikor úgy szembesülsz egy helyzet abszurditásával, hogy elmagyarázol egy jelenséget, ami számodra evidens, de egy más kultúrkörből érkező ember számára elképzelhetetlen. A Pannónia dicsérete producere, Margarita Amineva pedig orosz, így ő például könnyen tudott azonosulni ezzel az alaphelyzettel. Mindig nagyon izgalmas, amikor Magyarországot alig ismerő emberek reagálnak bizonyos jelenségekre, mert ezeket én nem biztos, hogy látom. Persze ez fordítva is igaz, én is másképp látom Németországot, mint ahogyan ők.

Egy korábbi interjúban említed, hogy Berlinben nagyon fontos a női egyenjogúság és ez az akadémia döntéseiben is tükröződik. Hogy érzed, Magyarországon nehezebb női rendezőként érvényesülni?

Egy aktuális példa jut eszembe: ha csak az arányokat nézzük, az Inkubátor programban idén a tíz projektből kettőnél van női rendező. A Friss Hús idei versenyprogramjában arányosan ugyan több női alkotó van, de azért a férfiak ott is felülreprezentáltak. Jó kérdés, hogy ez honnan ered. Könnyen lehet, hogy a nők egyszerűen nem mernek rendezőnek jelentkezni. Én például húsz éve nem mertem, azt gondoltam, hogy ez egy túlságosan maszkulin foglalkozás. 

A számszerűségen túlmenően érzel bármilyen hátrányos megkülönböztetést?

Talán sokkal több kétkedés fogad egy női alkotót, de azért ez a személyiségtől is függ, szóval könnyen lehet, hogy kevésbé karakán férfi rendezők is találkoznak ezzel. Nem kimondottan a filmszakmán belül történt, de amikor a Pannónia dicséretéhez kerestünk helyszíneket, a német operatőrrel jártam iskoláról iskolára, és sokszor előfordult, hogy neki bemutatkoztak, nekem nem. Aztán elkezdtek hozzá beszélni, és mivel nem beszél magyarul, akkor volt lehetőség tisztázni, hogy én vagyok a rendező. Ez egyszerre vicces és szomorú, de nem állítom, hogy országspecifikus, szóval Németországban is simán előállhat egy ilyen helyzet.

Ettől függetlenül is különös élmény lehetett tanári végzettséggel a hátad mögött kvázi visszatérni a magyar oktatásba. Mennyiben mások a mostani középiskolások, mint a néhány évvel ezelőttiek?

Világos céljaik és ambícióik vannak, igaz, ezek azért gyakran változnak is. De céltudatosak és határozottak, ez pedig nekem nagyon szimpatikus. Mi az ő korukban inkább kallódtunk. Feltűnt az a látványos különbség is, ami a “hagyományos” iskolások és az alternatív oktatásban résztvevők között húzódik. Utóbbiak sokkal jobban tudtak csapatban dolgozni, önállóbbak, más reflexek alakulnak ki bennük a kötött klasszikus modellben tanulókkal szemben.

Angelus Hanna a Pannónia dicsérete c. rövidfilmben

Tehát pedagógusként is helyt kellett állnod a Pannónia dicséreténél, nemcsak filmkészítőként.

Igen, elég intenzív időszak volt, de nagyon élveztem. Amikor huszonhárom évesen végeztem tanárként, el sem tudtam képzelni, hogy én egy gimnáziumban tanítsak, nem éreztem úgy, hogy készen állok erre a feladatra. Tíz évvel később, amikor a Pannónia dicséretéhez castingoltam, akkor már úgy éreztem, helyt tudnék állni tanárként. Idősebb lettem, jobban ráláttam a diákokra és nagyon inspirált az őszinteségük. Utóbbi pedig együtt jár azzal, hogy ezek a fiatalok sérülékenyek, vigyázni kell rájuk, ami nagy felelősség. Sokszor úgy éreztem, hogy alulkvalifikált vagyok ehhez a feladathoz. Előfordult, hogy előtörtek belőlük családi traumák vagy sérelmek. Ez valahol jól esett, mert azt jelentette, hogy kialakult egy bizalmi háló. Viszont azt is éreztem ilyenkor, hogy nagyon kell vigyáznom rájuk. 

Jelenleg két nagyjátékfilmterven is dolgozol. A világ eredete az Inkubátor-program döntősei között van, de a Nincs itt semmi látnivaló fejlesztése is zajlik. Hogy állnak most ezek a projektek?

A Nincs itt semmi látnivaló végül nem került be az Inkubátor program végső ötje közé 2021-ben, de aztán a tervet meghívták pár fejlesztési fórumra, így volt lehetőségem Tel Avivban két, Párizsban pedig négy hónapot dolgozni rajta. Párizsban, a Cinéfondation rezidens-program keretében elkészült a második draft, de közben kiderült, hogy A világ eredete bent van az Inkubátor döntősei között, így egy idő után váltanom kellett a két projekt között.

Berlinben tanított többek között Apichatpong Weerasethakul, Claire Denis és Lucrecia Martel is. Hogyan dolgoztatok velük?

A DFFB-n sok vendégelőadó fordul meg. Claire Denis például két hétre jött, tartott előadásokat, de vele leginkább rövid etűdöket forgattunk és azokat vágtuk, aztán elemeztük együtt. Mániája az optika-kérdés, mindig hangsúlyozta, hogy egy filmet egy objektívvel kell leforgatni. Lucrecia Martel klasszikus előadásokat tartott, Weerasethakul pedig egy mesterkurzust, aztán sorsolás alapján kerültek is hozzá projektek. Egyébként ő volt az első, aki látta a Pannónia dicsérete nyers vágatát.

Tetszett neki?

Hát nem nagyon értette. Érezte, hogy van benne valami politikai ügy, de igazából semmit sem tudott a magyar viszonyokról, így nehéz volt neki értelmeznie, mi történik a filmben. Összességében a tanárok hozzáállásán is látszott, hogy a DFFB arról szól, hogy forgass és hibázz minél többet, mert abból lehet igazán sokat tanulni.

Pauló-Varga Ákos